Apám volt a legjobb lélek, akit csak ismertem. De persze úgy, ahogy minden embernek, neki is voltak kisebb-nagyobb hibái. Például szenvedélyes és végzetes szerelemben égett egyes pszichoaktív szerekkel meg az alkohollal. Ennek ellenére egy időben, kisgyermekként ő volt a példaképem. Olyan akartam lenni, mint ő. Az apám nagyon magas ember volt, markáns állát sötét, sűrű szakáll borította, az én szememben maga volt a férfiasság fogalmának megtestesítője.

Sokszor énekelt is nekünk. A hangja...  Gyönyörű volt. Elképesztő. Mélyen, rekedtesen énekelt és nem spilázta túl, úgy volt tökéletes számomra, ahogy volt. Dalokat is írt néha, de azok mind olyan szívszaggatóan szomorúak voltak, hogy nekünk sosem játszotta őket. Csak akkor hallhattuk azokat, ha hallgatóztunk az ajtó túloldaláról, miután ágyba dugott minket és egyedül bezárkózott a szobájába. Sosem tartottak sokáig, mielőtt a zokogásába fulladtak volna.

Később persze kiderült, hogy majdnem olyan rosszul választottam példaképet magamnak, mint az anyám férjet.

Anyám az a típus volt, aki aztán mindent tökéletesnek akart és végül éppen ebbe fulladt bele. Tökéletes családot akart, tökéletes férjjel és gyerekekkel. Ezért mikor kénytelen volt már elválni egy férfitól, azonnal másik után kezdett kutatni és rögtön amilyen gyorsan csak lehetett bárkinek odavetve magát meg is házasodott. Azért, mert szerinte erre volt szükségünk. Én ebben egyáltalán nem hittem és ha ezt hangoztattam, azt mondta, hálátlan és tiszteletlen vagyok. Én pedig ebbe egy idő után belefáradtam. Hallgattam. És keveset jártam haza.

Tökéletesnek akart engem is meg az egész francos életét. Mindent kordában akart tartani, de ezzel csak azt érte el, hogy már képtelen voltam ugyanazon szeretettel tekinteni rá a dühös tehetetlenségemből fakadóan. Persze mikor felnőttem és felismertem, hogy ő az egész életét csak annak szentelte, hogy nekem a szerinte legjobbat tudja biztosítani és arra is rájöttem, hogy apám helyett inkább őt kellett volna bálványoznom, már késő volt.

Mikor az ember szomorú, gyengének érzi magát és csak egyedül szeretne lenni, általában zenét hallgat.

Tudjátok, én ilyenkor mit szoktam hallgatni?

Van egy előadó, akit úgy is mondhatjuk, egy szerencsés véletlen folytán fedeztem fel. Azonnal azt éreztem, hogy valami különlegesre találtam. Mert ezek a dalok... Valahogy csodálatosak. Ha hallgatás közben lehunyod a szemed, teljesen nekik szenteled a figyelmed és engeded magadnak, hogy átszellemülj, elrepítenek egy másik helyre. Engem egy sárga vidékre visznek, ahol sárga az ég és a derékig érő fű is. Sárga a szél és a napfény, a fűtáblán túl fekvő csendes, nyugodt tengerpart. Sárgák a kagylók a forró homokban és én is légszerűvé és sárga színűvé válok ebben a világban.

Ezek a dalok megmozdulnak. Egyszerűen van bennük valami. Egyszerre érzed tőlük, hogy megértenek téged, hogy biztonságban vagy és minden rendbe fog jönni. Eláraszt a teljes nyugalom és egy kellemes érzésből származó őszinte, mégis szomorkás mosoly jelenik meg az ajkaidon. Képzeljük el, hogy van bennünk valahol egy nagy, feneketlen tartály, ami az összes fájdalmat raktározza. Mindig csak rejtegetjük ezt a tartályt mindenki elől. Még magunk elől is. Ezek a dalok felvágják azt a tartályt és miközben egymás után hallgatod őket, olyan érzés kerít hatalmába, mintha a képzeletbeli tartályból minden ragacsos, sötét színű fájdalom szivárogva távozna a testedből. De ahogy távozik, átéled a fájdalmat. Ezek a dalok egyszerre mosolyogtatnak és megsíratnak. De a lényeg a végén ugyanaz lesz: megnyugtatnak és nem érzed üresnek magadat tőlük többé. Feltöltenek. Biztonságot és megértést nyújtanak. Átölelnek és nem engednek. Szeretnek.

Benjamin Francis Leftwich csodálatosat alkotott. Reménysugarat.

 Hallgass bele!:

Last Smoke Before the Snowstorm: https://www.youtube.com/playlist?list=PL9g0JiDAQbDBHz9fwPeudDVrNvFDZzigE

Csak nézett rám azokkal a lehetetlenül sötét szemeivel és olyan érzésem támadt, mintha egészen a tudatalattimig ellátna velük.

Mindent tudott, amit én tudtam. Mindent hallott, amit én hallottam és mindent érzett, amit én éreztem.

Földbegyökerezett tőle a lábam. Képtelen voltam megmozdulni. Még a karjaim is szinte az oldalamhoz ragadtak. Csak álltam ott lélegzetvisszafojtva és meredten bámultam a tükörbe.

Olyan érzésem volt, mintha nem is tükörbe néznék, hanem egy ősrégi fényképet tanulmányoznék olyasvalakiről, akit nem ismerhettem.

Csak egy pillanatig tartott. De az a pillanat rémisztő volt, megdöbbentő és hosszú perceknek, mi több, óráknak hatott.

Jéghideg vizet fröcsköltem az arcomba és összeszorítottam a szemeimet.

Össze kell szednem magam.

Ma festettem.

És fotóztam.

Este pedig elmentem futni.

Próbáltam lekötni a gondolataimat. Próbáltam nem rád gondolni.

Rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen.

Lehetetlen, mert egyszerűen mindenhol ott vagy, mindenről te jutsz az eszembe és mindenről eszembejutsz. Hiányzol. Most értem csak meg igazán, mit is jelent ez a szó. Szükségem van rád, de te nem vagy itt és nélküled mintha már én sem ugyan az a személy lennék. Nem ismerem meg magam. Veled együtt elveszett lényemnek az a része, amit még én is szerettem.

Nem tudom máshogy kifejezni: fojtogató a hiányod.

Számolok: 8 napja, hogy elmentél.

Azt mondták, idővel enyhülni fog a fájdalom. Akkor én miért érzem úgy, hogy napról napra csak egyre rosszabb lesz? Miért érzem úgy, hogy az idővel arányosan nő a bensőmet fojtogató láthatatlan kezek ereje is? Összeroppantanak.

De az az igazság, hogy bár őrülten fáj, már azt sem bánom. Roppantsanak csak össze! Nem érdekel. Nincs értelme.

Nélküled többé már semminek sincs értelme.

Papírmadarakat hajtogattunk a színes felhőkből,

Néztük, ahogy keresztülúsznak a fagylaltszínű égen.

Én próbáltam utánuk nyúlni és velük szállni,

de te mindig megállítottál.

Féltettél. Vagy inkább csak féltél.

attól, hogy ha egyszer velük megyek,

sosem térek már vissza hozzád.

Nem értettelek, de szót fogadtam.

Maradtam. Veled.

Aztán eltelt sok idő, annyi, hogy már el is feledkeztünk

a virágos rét felett a fagylaltszínű égen keringőkről.

Annyi, hogy elfeledkeztünk mindenről.

Csak te voltál, s én voltam. Csak mi voltunk.

Aztán ahogy minden, végül ez is megváltozott.

Érkezett délről egy édes, bódító szél.

Nem volt több gyenge szellőnél, de neked elég volt ahhoz,

hogy elsodorjon tőlem.

Hiányoztál. Sírtam érted. Sírtam miattad. Téged okoltalak.

Aztán eszembejutottak a papirmadarak.

Talán azt vártad, hogy én is megállítsalak téged úgy, ahogyan te is tetted?

Késő volt már.

Visszatértem a fagylaltszínű égbolt alatti virágos rétre,

mert egyetlen vigaszomat a rét feletti felhők szivárványos hada jelentette.

Ezúttal nem voltál ott, hogy megállíts.

Úgyhogy engedtem, hogy elnyeljenek

a felhőkből hajtogatott színes papírmadarak.

Drámaian fáj, fájóan drámai.
Ma valahogy nem esik meg rajtad a szívem.
Pár órája még azt mondtad, boldog vagy,
Most meg már a halálodat kívánod.
Ez nem drámai. Nem tragédia, még csak nem is komédia.
Ez egész egyszerűen csak nevetséges.
(Meg egy kicsit azért álszentség is)
Én meg érzéketlen vagyok. Tudom.
Na és aztán? Az egész rohadt világ érzéketlen.
Én miért ne lehetnék az?
Nem téged akarlak bántani,
sosem akartalak bántani.
Soha senkit nem akartam bántani,
mégis, lábnyomaim helyén
csak vöröslő fájdalom bimbódzik.
Csak ehhez értek.
Na ez már dráma. Tragédia.
És tudod, mi a komédia?
Az élet. Az óriás, a mindenható, az örökké tartó nagybetűs élet.
Szinonimák egymással. Tudtad?
Én is csak tegnap jöttem rá.

Hajszálak

A pillanat, amikor először tudatosult bennem, hogy ténylegesen, valóban és végleg elmentél, az volt, mikor nem találtam már a hajszálaidat.

Először a cuccaid tűntek el.

Ruháid nélkül a szekrényem, ha kinyitottam úgy festett, mint felboncolt, szégyenletesen megcsonkított emléke olyasvalaminek, aminek még nem szabadott volna emlékké válnia. A fürdőszoba szinte teljesen kiürült a samponjaid, tusfürdőid és ezernyi színű és illatú krémjeid és sminkjeid hiányától. Mikor hazaértem, nem botlottam meg az ajtó elé hanyag módon ledobott cipőidben és az éjjeliszekrényen nem tornyosultak a könyveid, amikről mind azt állítottad, hogy még olvasod, nem kellett az előszobában töltőre tennem a telefonomat, mert a tied nem foglalta el az ágy melletti konnektort. Én mégis a konyhában töltöttem. Azt hiszem, az ágy mellettit meghagytam neked arra az esetre, ha mégis visszajönnél. Holott tudtam, erre akkor sem számíthatnék, ha az egész országban csak nálam lenne áram, neked  meg lemerülne a telefonod és egy életbevágóan sürgős hívást kellene indítanod.
A hűtőből eltűntek a joghurtok. A falról elvitted a képeidet és a festéken világosabb foltot hagytál utánuk, hogy semmiképp se felejthessem el őket. Az új ingeimen rúzsfoltok sincsenek már.

Először a cuccaid tűntek el, aztán az illatod.

Mielőtt elmentél volna, észre sem vettem, hogy a lakás minden kis négyzetmillimétere magába szívta és fogságban őrizte az illatodat. Aztán te kisétáltál a bejárati ajtón és én csak álltam ott mögötted, mint egy rakás szerencsétlenség, azt mondván, úgyis visszajössz, miközben arra gondoltam, hogy valószínűleg most látlak utoljára. Barna ballonkabát volt rajtad és a csizma, amit akkor viseltél, mikor először találkoztunk. Régi darab volt és szörnyen nézett ki. Az volt a kedvenced. Addigra már az enyém is. Kiálltam az ajtóba és néztem, ahogy lefelé sétálsz a lépcsőn, kabátod érzékien és veszélyesen, homokörvényként keringett vékony lábaid körül. Először a csizmád tűnt el, aztán a térded, hiába kértelek, hogy maradj még, csak egy pillanatra álltál meg. Hátranéztél rám. Arcodat akkor láttam utoljára. Egy szelíd, kósza könnycsepp szántott végig rajta.
Aztán már nem láttam kabátod örvénylését sem. A lépcső elnyelt, eltakart téged a szemeim elől. A vállaid is eltűntek, aztán már csak nyaktól fölfelé láttalak. A hajadat néztem, azt a megfejthetetlen, fényes, fekete örvényt. Észrevettem, hogy a kontyodból kikandikál egy apró tincs. Azt a tincset figyeltem. Gondolatban próbáltam magamhoz szorítani és megkapaszkodni benne, de kicsúszott a kezeim közül. Egy pillanat erejéig megcsillant rajta a nap fénye, szomorkásan és lemondóan. Aztán figyeltem, ahogy azt az apró, tökéletlenül tökéletes tincset is elnyeli az a sötétség, amely minden boldogságomat felemésztette. Csak álltam ott és engedtem, hogy elnyelje a sötétség. Ez után a nap után a lakás szépen lassan elkezdte elfelejteni az illatodat. Velem együtt.

Először a cuccaid tűntek el, aztán az illatod. És végül a hajszálaid.

A hajszálaid. Régen ott voltak mindenütt. A zuhanyzó lefolyójában, a tükör alatti mosdókagyló falára tapadva, a földön, a szőnyegen, a konyhaasztalon. A süteményben, a cipőmben, a ruháidon és a ruháimon, a párnádon és a párnámon, a szádban és a számban. Mikor reggel elbúcsúztunk és a munkahelyemen elővettem a papírjaimat, biztos lehettem benne, hogy valahol köztük van egy hajszálad. Először a számból tűntek el, aztán a süteményből, a papírjaim közül, a ruhámról, cipőmből, aztán már a föld is elnyelte őket, a szőnyeg sosem volt még ilyen tiszta és a tisztaság sem fájt még ennyire, a lefolyók sem gyűjtötték többé és aztán már a párnáinkon sem találtam őket. Egyszerűen eltűntek, bárhogy is kerestem őket. Ekkor eszméltem fel és jöttem rá, hogy a lakás most éppen olyan volt, mint mielőtt megismertelek. Olyan, mintha nem is lettél volna. De voltál. A szívem helyén tátongó vérző seb, a világos foltok a falon, a félig üres szekrény és a fekete hajszálak teljes hiánya minden nap emlékeztetett rá.

Érezted már valaha azt, hogy az egész világ ellened dolgozik?
Érezted már úgy, hogy a hullámok összecsaptak a fejed felett és hiába kapálózol, hiába próbálsz a felszínre törni már nem tudod többé merre van a fent és a lent? Hogy hiába próbálkozol minden erőddel, nem találod a kiutat és tudod, hogy ebbe bele fogsz halni? Érezted már a folyamatos süllyedést, a pánikot és fájdalmat felváltó ürességet, amely végül bensőd teljes érzéketlenségét okozta?
Nos, én éreztem. Én érzem ezeket minden egyes nap minden egyes percében.
Az ember azt hinné, hozzá lehet szokni.Hogy egy idő után már nem érzed rosszul magad attól, hogy rosszul vagy. De ez hülyeség.
Egyszerűen vannak dolgok, amikhez sehogyan sem tudunk hozzászokni. Gondolom ez azért lehet, mert a génjeinkbe van kódolva, hogy bizonyos helyzetekbe nem törődhetünk bele, hogy az élet minden egyes pofonja után újra és újra talpra kell állnunk.
Csakhogy mikor minden azt igazolja, hogy az egész világ ellened munkálkodik, eljön az a pont, amikor egyedül már képtelen vagy felállni. Szükségem lenne valakire, akibe kapaszkodhatok.
Csakhogy minden változik. Minden folyamatosan változik körülöttem. Az emberek csak úgy jönnek és mennek, én pedig úgy érzem, egyetlen biztos pont sincs az életemben, amit szükség esetén megragadhatnék. Ez a változás túl gyors nekem. Nem tudom, meddig leszek még képes tartani a lépést.
Aztán ott van az a tény is, hogy valójában, miközben azt hiszem, lépést tartok, aközben is csak folyamatosan, megállás nélkül egyre mélyebbre süllyedek. Szóval végül mégis csak ott lyukadunk ki, hogy egyetlen kérdést kell feltennem:
Mikor jön el az a pont, amikor már olyan mélyen leszek, hogy bele fogok fulladni?