Hajszálak

A pillanat, amikor először tudatosult bennem, hogy ténylegesen, valóban és végleg elmentél, az volt, mikor nem találtam már a hajszálaidat.

Először a cuccaid tűntek el.

Ruháid nélkül a szekrényem, ha kinyitottam úgy festett, mint felboncolt, szégyenletesen megcsonkított emléke olyasvalaminek, aminek még nem szabadott volna emlékké válnia. A fürdőszoba szinte teljesen kiürült a samponjaid, tusfürdőid és ezernyi színű és illatú krémjeid és sminkjeid hiányától. Mikor hazaértem, nem botlottam meg az ajtó elé hanyag módon ledobott cipőidben és az éjjeliszekrényen nem tornyosultak a könyveid, amikről mind azt állítottad, hogy még olvasod, nem kellett az előszobában töltőre tennem a telefonomat, mert a tied nem foglalta el az ágy melletti konnektort. Én mégis a konyhában töltöttem. Azt hiszem, az ágy mellettit meghagytam neked arra az esetre, ha mégis visszajönnél. Holott tudtam, erre akkor sem számíthatnék, ha az egész országban csak nálam lenne áram, neked  meg lemerülne a telefonod és egy életbevágóan sürgős hívást kellene indítanod.
A hűtőből eltűntek a joghurtok. A falról elvitted a képeidet és a festéken világosabb foltot hagytál utánuk, hogy semmiképp se felejthessem el őket. Az új ingeimen rúzsfoltok sincsenek már.

Először a cuccaid tűntek el, aztán az illatod.

Mielőtt elmentél volna, észre sem vettem, hogy a lakás minden kis négyzetmillimétere magába szívta és fogságban őrizte az illatodat. Aztán te kisétáltál a bejárati ajtón és én csak álltam ott mögötted, mint egy rakás szerencsétlenség, azt mondván, úgyis visszajössz, miközben arra gondoltam, hogy valószínűleg most látlak utoljára. Barna ballonkabát volt rajtad és a csizma, amit akkor viseltél, mikor először találkoztunk. Régi darab volt és szörnyen nézett ki. Az volt a kedvenced. Addigra már az enyém is. Kiálltam az ajtóba és néztem, ahogy lefelé sétálsz a lépcsőn, kabátod érzékien és veszélyesen, homokörvényként keringett vékony lábaid körül. Először a csizmád tűnt el, aztán a térded, hiába kértelek, hogy maradj még, csak egy pillanatra álltál meg. Hátranéztél rám. Arcodat akkor láttam utoljára. Egy szelíd, kósza könnycsepp szántott végig rajta.
Aztán már nem láttam kabátod örvénylését sem. A lépcső elnyelt, eltakart téged a szemeim elől. A vállaid is eltűntek, aztán már csak nyaktól fölfelé láttalak. A hajadat néztem, azt a megfejthetetlen, fényes, fekete örvényt. Észrevettem, hogy a kontyodból kikandikál egy apró tincs. Azt a tincset figyeltem. Gondolatban próbáltam magamhoz szorítani és megkapaszkodni benne, de kicsúszott a kezeim közül. Egy pillanat erejéig megcsillant rajta a nap fénye, szomorkásan és lemondóan. Aztán figyeltem, ahogy azt az apró, tökéletlenül tökéletes tincset is elnyeli az a sötétség, amely minden boldogságomat felemésztette. Csak álltam ott és engedtem, hogy elnyelje a sötétség. Ez után a nap után a lakás szépen lassan elkezdte elfelejteni az illatodat. Velem együtt.

Először a cuccaid tűntek el, aztán az illatod. És végül a hajszálaid.

A hajszálaid. Régen ott voltak mindenütt. A zuhanyzó lefolyójában, a tükör alatti mosdókagyló falára tapadva, a földön, a szőnyegen, a konyhaasztalon. A süteményben, a cipőmben, a ruháidon és a ruháimon, a párnádon és a párnámon, a szádban és a számban. Mikor reggel elbúcsúztunk és a munkahelyemen elővettem a papírjaimat, biztos lehettem benne, hogy valahol köztük van egy hajszálad. Először a számból tűntek el, aztán a süteményből, a papírjaim közül, a ruhámról, cipőmből, aztán már a föld is elnyelte őket, a szőnyeg sosem volt még ilyen tiszta és a tisztaság sem fájt még ennyire, a lefolyók sem gyűjtötték többé és aztán már a párnáinkon sem találtam őket. Egyszerűen eltűntek, bárhogy is kerestem őket. Ekkor eszméltem fel és jöttem rá, hogy a lakás most éppen olyan volt, mint mielőtt megismertelek. Olyan, mintha nem is lettél volna. De voltál. A szívem helyén tátongó vérző seb, a világos foltok a falon, a félig üres szekrény és a fekete hajszálak teljes hiánya minden nap emlékeztetett rá.