Papírmadarakat hajtogattunk a színes felhőkből,

Néztük, ahogy keresztülúsznak a fagylaltszínű égen.

Én próbáltam utánuk nyúlni és velük szállni,

de te mindig megállítottál.

Féltettél. Vagy inkább csak féltél.

attól, hogy ha egyszer velük megyek,

sosem térek már vissza hozzád.

Nem értettelek, de szót fogadtam.

Maradtam. Veled.

Aztán eltelt sok idő, annyi, hogy már el is feledkeztünk

a virágos rét felett a fagylaltszínű égen keringőkről.

Annyi, hogy elfeledkeztünk mindenről.

Csak te voltál, s én voltam. Csak mi voltunk.

Aztán ahogy minden, végül ez is megváltozott.

Érkezett délről egy édes, bódító szél.

Nem volt több gyenge szellőnél, de neked elég volt ahhoz,

hogy elsodorjon tőlem.

Hiányoztál. Sírtam érted. Sírtam miattad. Téged okoltalak.

Aztán eszembejutottak a papirmadarak.

Talán azt vártad, hogy én is megállítsalak téged úgy, ahogyan te is tetted?

Késő volt már.

Visszatértem a fagylaltszínű égbolt alatti virágos rétre,

mert egyetlen vigaszomat a rét feletti felhők szivárványos hada jelentette.

Ezúttal nem voltál ott, hogy megállíts.

Úgyhogy engedtem, hogy elnyeljenek

a felhőkből hajtogatott színes papírmadarak.