Mikor az ember szomorú, gyengének érzi magát és csak egyedül szeretne lenni, általában zenét hallgat.

Tudjátok, én ilyenkor mit szoktam hallgatni?

Van egy előadó, akit úgy is mondhatjuk, egy szerencsés véletlen folytán fedeztem fel. Azonnal azt éreztem, hogy valami különlegesre találtam. Mert ezek a dalok... Valahogy csodálatosak. Ha hallgatás közben lehunyod a szemed, teljesen nekik szenteled a figyelmed és engeded magadnak, hogy átszellemülj, elrepítenek egy másik helyre. Engem egy sárga vidékre visznek, ahol sárga az ég és a derékig érő fű is. Sárga a szél és a napfény, a fűtáblán túl fekvő csendes, nyugodt tengerpart. Sárgák a kagylók a forró homokban és én is légszerűvé és sárga színűvé válok ebben a világban.

Ezek a dalok megmozdulnak. Egyszerűen van bennük valami. Egyszerre érzed tőlük, hogy megértenek téged, hogy biztonságban vagy és minden rendbe fog jönni. Eláraszt a teljes nyugalom és egy kellemes érzésből származó őszinte, mégis szomorkás mosoly jelenik meg az ajkaidon. Képzeljük el, hogy van bennünk valahol egy nagy, feneketlen tartály, ami az összes fájdalmat raktározza. Mindig csak rejtegetjük ezt a tartályt mindenki elől. Még magunk elől is. Ezek a dalok felvágják azt a tartályt és miközben egymás után hallgatod őket, olyan érzés kerít hatalmába, mintha a képzeletbeli tartályból minden ragacsos, sötét színű fájdalom szivárogva távozna a testedből. De ahogy távozik, átéled a fájdalmat. Ezek a dalok egyszerre mosolyogtatnak és megsíratnak. De a lényeg a végén ugyanaz lesz: megnyugtatnak és nem érzed üresnek magadat tőlük többé. Feltöltenek. Biztonságot és megértést nyújtanak. Átölelnek és nem engednek. Szeretnek.

Benjamin Francis Leftwich csodálatosat alkotott. Reménysugarat.

 Hallgass bele!:

Last Smoke Before the Snowstorm: https://www.youtube.com/playlist?list=PL9g0JiDAQbDBHz9fwPeudDVrNvFDZzigE