Ma festettem.

És fotóztam.

Este pedig elmentem futni.

Próbáltam lekötni a gondolataimat. Próbáltam nem rád gondolni.

Rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen.

Lehetetlen, mert egyszerűen mindenhol ott vagy, mindenről te jutsz az eszembe és mindenről eszembejutsz. Hiányzol. Most értem csak meg igazán, mit is jelent ez a szó. Szükségem van rád, de te nem vagy itt és nélküled mintha már én sem ugyan az a személy lennék. Nem ismerem meg magam. Veled együtt elveszett lényemnek az a része, amit még én is szerettem.

Nem tudom máshogy kifejezni: fojtogató a hiányod.

Számolok: 8 napja, hogy elmentél.

Azt mondták, idővel enyhülni fog a fájdalom. Akkor én miért érzem úgy, hogy napról napra csak egyre rosszabb lesz? Miért érzem úgy, hogy az idővel arányosan nő a bensőmet fojtogató láthatatlan kezek ereje is? Összeroppantanak.

De az az igazság, hogy bár őrülten fáj, már azt sem bánom. Roppantsanak csak össze! Nem érdekel. Nincs értelme.

Nélküled többé már semminek sincs értelme.