Apám volt a legjobb lélek, akit csak ismertem. De persze úgy, ahogy minden embernek, neki is voltak kisebb-nagyobb hibái. Például szenvedélyes és végzetes szerelemben égett egyes pszichoaktív szerekkel meg az alkohollal. Ennek ellenére egy időben, kisgyermekként ő volt a példaképem. Olyan akartam lenni, mint ő. Az apám nagyon magas ember volt, markáns állát sötét, sűrű szakáll borította, az én szememben maga volt a férfiasság fogalmának megtestesítője.

Sokszor énekelt is nekünk. A hangja...  Gyönyörű volt. Elképesztő. Mélyen, rekedtesen énekelt és nem spilázta túl, úgy volt tökéletes számomra, ahogy volt. Dalokat is írt néha, de azok mind olyan szívszaggatóan szomorúak voltak, hogy nekünk sosem játszotta őket. Csak akkor hallhattuk azokat, ha hallgatóztunk az ajtó túloldaláról, miután ágyba dugott minket és egyedül bezárkózott a szobájába. Sosem tartottak sokáig, mielőtt a zokogásába fulladtak volna.

Később persze kiderült, hogy majdnem olyan rosszul választottam példaképet magamnak, mint az anyám férjet.

Anyám az a típus volt, aki aztán mindent tökéletesnek akart és végül éppen ebbe fulladt bele. Tökéletes családot akart, tökéletes férjjel és gyerekekkel. Ezért mikor kénytelen volt már elválni egy férfitól, azonnal másik után kezdett kutatni és rögtön amilyen gyorsan csak lehetett bárkinek odavetve magát meg is házasodott. Azért, mert szerinte erre volt szükségünk. Én ebben egyáltalán nem hittem és ha ezt hangoztattam, azt mondta, hálátlan és tiszteletlen vagyok. Én pedig ebbe egy idő után belefáradtam. Hallgattam. És keveset jártam haza.

Tökéletesnek akart engem is meg az egész francos életét. Mindent kordában akart tartani, de ezzel csak azt érte el, hogy már képtelen voltam ugyanazon szeretettel tekinteni rá a dühös tehetetlenségemből fakadóan. Persze mikor felnőttem és felismertem, hogy ő az egész életét csak annak szentelte, hogy nekem a szerinte legjobbat tudja biztosítani és arra is rájöttem, hogy apám helyett inkább őt kellett volna bálványoznom, már késő volt.