Érezted már valaha azt, hogy az egész világ ellened dolgozik?
Érezted már úgy, hogy a hullámok összecsaptak a fejed felett és hiába kapálózol, hiába próbálsz a felszínre törni már nem tudod többé merre van a fent és a lent? Hogy hiába próbálkozol minden erőddel, nem találod a kiutat és tudod, hogy ebbe bele fogsz halni? Érezted már a folyamatos süllyedést, a pánikot és fájdalmat felváltó ürességet, amely végül bensőd teljes érzéketlenségét okozta?
Nos, én éreztem. Én érzem ezeket minden egyes nap minden egyes percében.
Az ember azt hinné, hozzá lehet szokni.Hogy egy idő után már nem érzed rosszul magad attól, hogy rosszul vagy. De ez hülyeség.
Egyszerűen vannak dolgok, amikhez sehogyan sem tudunk hozzászokni. Gondolom ez azért lehet, mert a génjeinkbe van kódolva, hogy bizonyos helyzetekbe nem törődhetünk bele, hogy az élet minden egyes pofonja után újra és újra talpra kell állnunk.
Csakhogy mikor minden azt igazolja, hogy az egész világ ellened munkálkodik, eljön az a pont, amikor egyedül már képtelen vagy felállni. Szükségem lenne valakire, akibe kapaszkodhatok.
Csakhogy minden változik. Minden folyamatosan változik körülöttem. Az emberek csak úgy jönnek és mennek, én pedig úgy érzem, egyetlen biztos pont sincs az életemben, amit szükség esetén megragadhatnék. Ez a változás túl gyors nekem. Nem tudom, meddig leszek még képes tartani a lépést.
Aztán ott van az a tény is, hogy valójában, miközben azt hiszem, lépést tartok, aközben is csak folyamatosan, megállás nélkül egyre mélyebbre süllyedek. Szóval végül mégis csak ott lyukadunk ki, hogy egyetlen kérdést kell feltennem:
Mikor jön el az a pont, amikor már olyan mélyen leszek, hogy bele fogok fulladni?